Szántó János fafaragó művész kiállítása

Időpont: 2020. március 5. (csütörtök) 18 óra

A vendégeket köszönti:
Dr. Bába Szilvia Ph.D., a Duna Palota ügyvezetője.

A kiállítást megnyitja és az alkotót bemutatja:
Juhász Márton, a Magyar Református Szeretetszolgálat igazgatója.

Az alkotót köszönti:
Bicskei Attila, a PALOTA-15 Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója.

Közreműködik:
Maczkó Mária, Magyar Örökség- és Príma Primissima díjas népdalénekes.

A kiállítás március 25-ig, naponta 9 és 18 óra között látogatható.

………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………

Szántó János fafaragó önéletrajza

Kárpátalján születtem 1966-ban. Öt éve élek Budapesten, azelőtt 20 évig voltam református lelkipásztor szülőföldemen.

A faragást 10 évvel ezelőtt kezdtem el, de nem tanultam senkitől. Az első lépésekben vésővel dolgoztam, de hat éve volt egy balesetem és a bal kezemet csuklótól lefelé elvesztettem. Kiváltottam a vésőt más szerszámokra, elektromosokra. Csiszoló, fúró, maró, gravírozó kézi szerszámok, olyan gépek, melyek alkotásra képes kéz és művészi látás nélkül nem működnek. Azért mondom ezt, mert egyszer egy kolléga elismerően nyilatkozott a munkáimról. Mikor megtudta mivel dolgozom, azt mondta, ez nem is igazi faragás. Lehet, hogy nem, legyen az ő hite szerint, én akkor is szeretem csinálni, és sok embernek tetszik.

Egyéni vállalkozóként kezdtem, de itt, Budapesten problémát jelentett egy jó műhely fenntartása. Az egyiket felmondták, a másik túl kicsi, a harmadik meg nagyon messze volt. 2015 augusztusától dolgozom a PALOTA-15-ben, ahol biztosítanak számomra műhelyt és eszközöket egyaránt.

Az eltelt évek alatt kifejlődött a sajátos technikám. Egyre mélyebbre mentem a fában, annyira, hogy át is mentem rajta. A kettőből három dimenzió lett, a téma a fáról a térbe került. Aztán elkezdtem játszani a színekkel, egy kis csiszolással, csúcsfényekkel a dombormű grafikává változott. Most azzal próbálkozok, hogyan fokozhatnám a térhatást különböző rétegek egymásra illesztésével.

Általában keményebb fákkal dolgozom, tölgy, dió, kőris, cseresznye, juhar. Nem kedvelem az agyoncsiszolt felületeket, szeretem, ha megmarad a szerszámok nyoma, s előjön a felsebzett fa érdessége, természetessége.

Szeretem a természetet, a vadakat. Közel húsz évig vadásztam magam is, testközelből láthattam és élhettem át minden mélységét és szépségét. Ma már nem vadászom, de a vadak szeretete megmaradt, s most fába vésve ejtem el őket.

Eleinte csak egyházi, bibliai témákkal foglalkoztam. Készítettem szószéki koronát, különböző templomi díszítéseket, 2 m magas házi áldást, s több száz bibliai idézettel ellátott kisebb, nagyobb képet.

Egyre keresettebbek a családi címerek, melyek különböző méretben készültek a kezem alatt.

A képeken kívül a használati eszközök is érdekelnek, mert fából mindent lehet csinálni.

Most nem fogasra, meg fakanálra gondoltam, hanem például vázára. Mikor elkészítettem az elsőt, mindenki azt kérdezte, vizet lehet-e bele önteni? Hát, ha a boroshordónak, meg a dézsának semmi baja, akkor ez is kibírja, ha megitatják.

Vázák, tálcák, gyertyatartók, polcok, asztalok, tükrök, fogasok, virágtartók, de kicsit másként, mint az Ikeában.

Körülvesz bennünket egy műanyag világ, olcsó, eldobható, ízléstelen. Kidobtuk az életünkből a természetes anyagokat, a követ, a vasat, az agyagot, a nádat, a szalmát, a fát. Pedig aki egyszer a lelkébe fogadta, az nem fogja két év múlva lecserélni. Lehet, hogy drágább, mint a műanyag, de eddig úgy volt, hogy az unokák döntötték el, mi legyen a nagymama öreg komódjával, vagy szúette, kopott asztalával. Jól tették, ha megtartották, mert olyat ma már senki nem tud készíteni. Vagy mégis? Én megpróbálnám…

 

A faragásokról Merl Antal készítette a fotókat: lamerle@gmail.com

Szántó János